Home » Kiemelt, Korzó

L’Assommoir

Submitted by on 2011. 08. 28. – 08:07No Comment

„Este az Aranycsepp utcai házban mindenki Coupeau papa furcsa betegségéről beszélt. Boche-ék, akik az utóbbi időben kutyába se vették Gervaise-t, most mégis megkínálták egy pohárka ribizkelikőrrel a házmesterfülkében, hogy kiszedjék belőle a részleteket. Beállított Lorilleux-né s Poissonné is. Vége-hossza nem volt a magyarázgatásnak. Boche ismert egy asztalost, az anyaszült meztelenre vetkőzött a Szent Márton utcán, s polkázva ment át a másvilágra. Abszint-ivó volt a nyomorult. A nők dőltek neveltükben, mulatságosnak találták az esetet, habár szomorúnak is.”

A Patkányfogó nem ismeretlen a francia klasszikusok között, de absintheur körökben valószínűleg az angol Wikipédia tette ismertté, mint mint az abszintivás következményeit futólag említő Émile Zola-regényt. A lefordíthatatlan cím, a L’assommoir csak franciául nyerhet igazi értelmet: a regénybeli kocsma neve a 19. századi Párizs „késdobálóinak” általános elnevezése volt, melyekben főleg a „mindegy, csak ártson” elvén, helyben párolt szeszt itták.

A regényben főleg „bundapálinka” és „vitriol” néven emlegetett szeszről nem derül ki, pontosan miből főzik, és nem is lényeges; karcos és borzasztó, de olcsó és butít – ha életünk legrosszabb házipálinkáit idézzük fel, akkor talán képben is vagyunk. A „patkányfogók” és a bennük főzött „párizsi rettenetes” méltán váltak a párizsi munkásosztály legfontosabb szimbólumaivá az 1870-es évekre, de a témát nyíltan fejtegető regény – a kor kissé álszent felfogásának megfelelően – legalább akkora botrányt okozott értelmiségi körökben, mint az első, abszintivókat ábrázoló festmények. Ez a fajta szemellenzős hozzáállás lehetett az egyik oka annak is, hogy a társadalom szétzülléséért végül nem a hordószámra vedelt olcsó alkoholt, hanem az egyes italokban megtalálható növényi kivonatokat tették első számú felelőssé (és nem csak a fehér ürömét, mint azt ma sokan hiszik).

A könyv egy szeretőjével és két gyermekükkel Párizsba szökött fiatal nő, Gervaise Macquart történetét beszéli el, aki kezdeti, reménytelenné váló helyzete után magára hagyva, de szorgalmas munkával mégis eléri kitűzött céljait, majd a jólétből olyan kimért léptekkel halad a teljes nyomorba és bukásba, ami a történet első felében még egész hihetetlennek tűnne. Hiába a szinte antialkoholista jóbaráttal kötött házasság, a példás család, a szorgalom és a saját, sikeres üzlet, hiszen a nyomor, a semmittevés és az elképesztő alkoholizmus annyira beette magát a környék értékrendjébe, annyira mélyen szánt a közös mérce, hogy az bárkinek a tisztességét kikezdi előbb-utóbb. A szerencse egész végig mellettük áll, mégis nincstelen alkoholistaként halnak meg, mielőtt elmúlnának negyvenévesek.

Mint a korabeli Párizs egyik leghitelesebb realista regénye, A Patkányfogó úgy is sokat mond az abszintról, hogy alig említi. A „Zöld Óra” fogalma még nem jelenik meg a szegényebbek között, bár az olcsó abszint már létezik, és a kockacukor sem megfizethetetlen. Betekintést nyerünk a város hírhedt „bolondelosztójába”, a központi elmegyógyintézetként működő Szent Annába is, ahol Coupeau, a napi fél liter kerítésszaggatón élő ex-mintaférj egyre gyakoribb vendég lesz. Az alkoholisták kijárt útját követve előbb tüdőgyulladással kerül kórházba, onnan pedig alkoholmegvonás okozta delíriummal az elmegyógyintézetbe. Itt ki is gyógyítják a függőségből, de mivel a semmittevés ivás nélkül mégsem az igazi, évi 2-3 alkalommal visszakerül, majd olyan ötnapos éjjel-nappali műsorral zárja az életét, amit harminc évvel később már „az abszintőrület tipikus eseteként” állítottak volna be, ha egy mód akad rá. Az abszint gyakori elem a regény különböző borítóin, és a jobbra látható, már 1906-os illusztráció üvegablakán is megjelenik, pedig a regény cselekményéből teljesen kimarad – van helyette azonban tengernyi bor és kerítésszaggató, némi anisette, szilvapárlat, és még cognac is. Elképzelhető lenne persze, hogy Zola tudatosan kerülte az abszintot, mint mindenért felelő bűnbakot, ez azonban nem csak a realizmusnak mondana ellent, hanem furcsán is vette volna ki magát egy kortárs műben, melyet épp azzal védett a szerzője, hogy hamisítatlanul mutatta be a párizsi külváros mocskát.

A könyv elolvasását nem könnyíti meg, hogy az akkori írók bőbeszédűsége az akkori, sokkal nehezebben eltölthető szabadidőnek szólt, de szerencsére a romantika regényeiben megszokott hosszú kitérőkre nem kell számítani. A mai olvasót valószínűleg elővigyázatosságra is nehezen inti a történet, mivel – hacsak nem iszik máris legalább heti 3-4 alkalommal – a közel 140 eltelt év valószínűtlenül távolivá teszi a regény világát. Jól szemlélteti viszont azt, hogy az abszintnak a népre gyakorolt „katasztrofális hatásához” nem is volt szükség abszintra: Coupeau papa napi fél liter bundapálinkája 1913-ban már alig volt több a nemzeti átlagfogyasztásnál, pedig abba a nők is beletartoztak.

A Magyar Elektorikus Könyvtárnak hála kiderült, hogy Zola egyéb regényeiben is megjelenik az abszint, de – a tujonhívők nagy bánatára – ezekben is csak a berúgást és leépülést említi vele egy lapon, na meg a nőket, akik kellemes íze miatt szerették. Tanulságos tehát a regény az abszint különleges hatásaira vadászók számára is. A ma elterjedt, nevetségességig eltúlzott legendák eredete nem olyan romantikus, mint ahogyan azt a mai médiában beállítják: nem az utólag Oscar Wilde szájába adott, hangzatos idézetek közt találunk rájuk magyarázatot, hanem a korabeli Párizs külvárosának összeokádott utcáin, a Szent Anna aktáiban, a tengernyi olcsó alkoholtól megbolondult szegényemberek nyomorában.

(A teljes regény elérhető online magyarul és eredetiben, vagy megtalálható a könyvesboltokban.)

hozzászólás