Home » Abszintológia, Kiemelt

Magnan szelleme tovább él

Submitted by on 2012. 04. 25. – 16:51No Comment

Valentin Magnan (1835–1916) az antialkoholizmus és az abszintellenesség egyik élharcosa, a párizsi központi elmegyógyintézet orvosa.

Az abszint kora 20. századi betiltása a közvélemény és a tudomány megvezethetőségének kínos példája, de még kínosabb az, ahogyan az elmúlt 30-40 évben harcolt a tudomány az abszintizmus legendájának életben tartásáért, és ahogyan elnézett az ellentmondások felett. A modern „abszintkutatás” sokáig a 19. századi, már akkoriban is gyanús sémát követte: nagyrészt részrehajló elméletgyártás volt, érdemi tudományos munka nélkül.

Minden ellenszenvünk ellenére is érthető, mi vezérelte a 19. századi tudósok részrehajlását, és miért tiltotta be annyi ország az abszintot a franciák felhívására hivatkozva: a kezelhetetlenné vált össznépi alkoholizmus miatt sok illetékes számára csábító lehetőség (sőt, erkölcsi kötelesség) volt betiltani bármely divatos italt, ha egy mód adódott rá. Az abszint betiltása nem egy országban az általános szesztilalom része vagy előfutára volt, amit utólag – elővigyázatosságból, vagy az utólagos hozzá nem értés miatt – sok helyütt nem vontak vissza. Tekerjünk azonban előre hatvan évet, mikor a tilalom főbb okai már rég megszűntek.

A 70-es, 80-as évek
Adam Gottlieb 1973-ban kiadott könyve, a legálisan elérhető pszichoaktív szerekről szóló Legal Highs szerint a „narkotikus” fehér üröm kivonatát „Pernod-hoz vagy anisette-hez keverve időnként abszintot készítenek”. A közvéleményt kissé megmozgatta a legális abszint gondolata, így a Nature tudományos magazin 1975-ben lecsapott a témára, és közzétett egy tanulmányt, mely azonban az „abszintizmus” valóságalapja helyett inkább rögtön azzal foglalkozott, hogy a legendás „narkotikus hatást” hogyan lehetne tudományosan is megalapozni. Ekkor született a minden valós tapasztalatot nélkülöző elmélet a tujon és tetrahidrokannabinol (THC) párhuzamáról, miszerint a fehér üröm és a marihuána hasonlóan hatnak, mert némileg hasonló a hatóanyagaik molekulaszerkezete. Hogy a szerzők a korabeli, tökéletesen ellentmondásos tudományos vitákba bele sem szagoltak, azt jól mutatja, hogy az abszint „ismert hatásait” illetően nem ezekre, hanem egy 3 évvel korábbi – egyébként nagyon igényes – Playboy-cikkre hivatkoznak.

Közel harminc évig elfogadott volt ez a levegőben lógó „megoldás” az abszint mítoszára, ami azonban hirtelen más irányból is bizonytalanná vált. Az Európai Bizottság már 1979-ben 35 mg/kg-ban állapította meg a bitterek maximális tujontartalmát, és ez az értéket 1988-ban hivatalos irányelvben is rögzítették. Mivel az EU-határértéket sokszoros biztonsági szorzóval állapították meg, nyilvánvalóvá vált, hogy a korábban még az ördöggel egy lapon emlegetett 30–45 mg/l tujontartalom nem csak az azonnali, de a krónikus mérgezéshez is messze túl kevés volt. Az abszintnak azonban továbbra is számtalan ellensége lehetett, mert a következő elmélet nem az abszintizmus megkérdőjelezése volt, hanem az, hogy ez esetben a hagyományos abszintnak rengeteg tujont kellett tartalmaznia. Az egyik magyar online magazin ma is 4000 mg/kg-ot állít; nehéz megmondani, milyen alapon, de ha látványos hatást akarunk, valóban legalább ilyen (de inkább még erősebb) „abszinttól” kellene lerészegedni.

A 90-es évek
1992-ben Wilfed N. Arnold biokémikus a korabeli receptekből kiszámolta, hogy a felhasznált fehér- és római ürömben összesen 260 mg/kg tujon található, munkáját azonban beárnyékolja, hogy részletesen kidolgozott elmélete szerint ez mind bele is került a kész abszintba. A – tujonhoz nem értő laikus számára – szenzációs 260 milligramm hamarosan olyan dogmává vált, mint a tujon–THC kapcsolat, és senkinek nem okozott fejtörést, hogy ez a mennyiség hosszútávú mérgezést már talán, azonnali tüneteket viszont nem okozhatott.

Születtek azonban komoly, ám valamiért süllyesztőbe került felfedezések is: 1994-ben egy tudóscsoport (Schaefer, Bindler és Lugnier) egy 1904-ből származó abszint beméréséről számolt be. A teljesen minimális tujontartalom miatt az abszint toxikológiai rehabilitációját javasolták, de nem mondhatnánk, hogy ez bárkit is érdekelt – 14 évvel később (2008-ban) ugyanez a kísérlet még mindig hatalmas újdonságnak számított a köztudatban és a szakmában egyaránt. Fantasztikus tény, hogy már 1976 óta létezett tujontartalom mérésére alkalmas gázkromatográfiai módszer, mégis 18 év telt el az első ismert esetig, amikor elméletek gyártása helyett bemértek egy valódi abszintot. Korábban senki nem tett közzé olyan eredményt, hogy századfordulós abszintot vagy eredeti receptek alapján készített mintát vizsgált volna be – vélhetően ugyanazon okból, amiért az antialkoholista Dr. Magnan sem értekezett róla, hogy milyen különbséget tapasztalt az abszintot és csupán alkoholt fogyasztó tengerimalacok között (semmilyet), és inkább a színtiszta ürömkivonattal belőtt, vergődő állatokat mutogatta a nagyérdeműnek.

Már 1999-ben felfedezték, hogy a tujon nem aktiválja a kannabinoid receptorokat, és egyéb látványos pszichoaktív hatása sem létezik – már ha nem vesszük ide a halálos adag környékén jelentkező görcsrohamokat, ehhez azonban egy felnőtt embernek többszáz liter tömény abszintot kellene fél órán belül elfogyasztania. Ezek a tények annyira romantikátlanok, hogy azóta sem váltak igazán ismertté: a tujont nem csak rengeteg italgyártó és kereskedő nevezi a mai napig is pszichedelikus (esetleg narkotikus) szernek, de gyakran szakmabeliek (például orvosok, egyetemi oktatók) is. Ma sem számít különlegességnek, ha egy orvosi magazinban múlt századi elméletekkel dobálóznak.

A 21. század
Nem tartjuk túlzásnak azt mondani, hogy csak üzleti érdekek mentén sikerült tartósan megtörni a jeget: az első olyan szakértők, akik komolyabb nyilvánosságot kaptak (és esélyt a már jópár éve elért, jól dokumentált tudományos eredmények megismertetésére, az abszint ügyének tisztázására), maguk is kereskedelmi abszintfőzők.

Egyesek még ekkor is tudtak mit lépni: nem egy helyen találunk olyan (talán újságírók vagy bloggerek fejében született) agyrémeket, miszerint a fehér üröm a tömény alkohol hatására válik hallucinogénné, netán az égetett cukortól, amiről tudjuk, hogy 100 évvel ezelőtt nem is használták abszinthoz. Elterjedt az a képzet is, hogy az abszint sosem párlat, hanem keverék – való igaz, hogy ha valaki annyi tujont akarna az abszintba juttatni, amit egyesek feltételeznek, akkor elfelejthetné a fehér ürmöt, és helyette jó sok ürömeszenciával kellene dolgoznia, ezzel egy totálisan ihatatlan italt létrehozva. (Próbáljunk csak meg bármely növény illóolajából 10 ml-t feloldani egy liter szeszben – vigyázat, mérgezést okozhat –, a sarki alkoholisták is sírva köpnék ki!)

Miért?
Nem nagyon lehet megmondani, hogy a modern világ „borosgazdái” (vagyis a hagyományos, minőségiként ismert italfajták gyártói, akik a Századforduló néhai bortermelőihez hasonlóan félnek egy újonnan elterjedő, szenzációs versenytárstól) a közönyüket leszámítva vajon mennyire szóltak bele az abszint modernkori elfojtásába, és volt-e hátsó szándékuk amögött, hogy igazi abszint helyett – és annak nevében – csak nevetséges, kommersz jellegű löttyök terjedtek el.

A tudósok részéről történő – részben érthető – részrehajlás az égetett szeszekkel szemben azonban számos más esetben is megfigyelhető. Csak a legritkább esetben kötik az orrunkra például, hogy a századforduló környékén elterjesztett (és a mai napig is készpénznek vett) antialkoholista elméletek („az alkohol visszavonhatatlanul pusztítja az agysejteket”; „a vörösbor jótékony, míg az égetett szesz mindig káros”; „a gyümölcsből készült szeszek egészségesebbek az egyéb párlatoknál”), ilyen formában egyáltalán nem igazak. Az agysejtekről az 1960-as évek óta tudjuk (tudnunk illene), hogy felnőttkorban is igen jól tudnak szaporodni. A (vörös-) bor valóban tartalmaz olyan előnyös anyagokat, amit az égetett szeszek nem, de alapvetően nem „tisztább” vagy ártalmatlanabb az égetett szesznél, és az etil-alkohol már önmagában is tucatnyi civilizációs betegség megelőzője, ha mértékkel fogyasztják. A gyümölcspárlatok pedig egyszerűen drágábbak szoktak lenni adott minőségben, ezért nem is tud belőlük annyit venni az átlagember – az ártalmatlanságukról pedig tudni kell, hogy a gyümölcs- és törkölypárlatokban engedélyezett a legtöbb metil-alkohol (100-150-szer annyi, mint a vodkában: 10 g/hl kontra 1000–1500 g/hl), ami persze a legjobb gyümölcspárlatokat nem jellemzi.

Ideje új lemezt feltenni
Nem képzeljük, hogy mindent a nép orrára kellene kötni – az égetett szesz valóban igen veszélyes tud lenni a társadalomra –, de a százéves stílusban művelt antialkoholista „atyáskodás” ez esetben elég rosszul sült el. A mumusnak beállított valódi abszint helyett divatba jött, hogy 55–90 százalékos, kommersz jellegű szeszeket isznak a fiatalok (szinte kötelezően hígítás nélkül), a gyümölcspárlatok istenítésének pedig az lett a vége, hogy Magyarországon a – gyakran szakértelem nélkül cefrézett és főzött, masszívan előpárlatos és/vagy ecetes – házipálinkákat az emberek gyógyszernek képzelik, míg a kereskedelemben kapható – változó minőségben, de azért szakszerűen elkészített – másféle párlatokat (nem csak a kommerszt!) károsnak. (Emellett minden tiszteletünk a hibátlan házipálinkák készítőinek, reméljük, egyre többen lesznek.)

A ferdítések okozta károk ellenére az abszintot sokan ma sem szeretnék rehabilitálni a köztudatban. Franciaország egész addig tiltotta az „absinthe” feliratot az üvegeken, míg Svájc nem akarta magának levédetni; az Egyesült Államok úgy cirkuszol az abszinttal, mintha legalábbis agyrákot okozna (miközben más tujontartalmú élelmiszerekkel egyáltalán nem törődnek); a kormányok általában pedig inkább elnézik a 80%-os kommerszek divatját, mint hogy végre hivatalos, szabályozott italfajtává tegyék az abszintot a maga rémisztő, már-már a zsályás csirkemellet utolérő tujontartalmával.

hozzászólás