Home » Hírek

Amerikai whisky

Submitted by on 2012. 04. 28. – 22:16One Comment

Frissítés (2017. június 22.)
Ez az írás a jelen tudásunk fényében már hiányos és kisebb tévedéseket is tartalmaz. A nem túl távoli jövőben új cikket írunk a témában.

Van élet a fehér címkés Jim Beam-en és a Jack Daniel’s Old No.7-ön túl? És ha már amerikai, miért nem „whiskey”? A bourbon whisky, a törvény előtt nem létező Tennessee whisky és más amerikai csodák mellett erre és más fehér foltokra is kitérünk.

Magyarországon – kis túlzással – az számít hozzáértőnek a témában, aki a fent említett két márka helyett a Four Roses alapváltozatát ajánlja. A magyar weben az „amerikai whiskey” kifejezésre rákeresve rövid, és sokszor kínosan rossz anyagokat találunk – ez alól talán csak a Wikipédia kivétel. Míg az európai whiskyknek, azon belül is a házasítatlan malátawhiskyknek (single maltoknak) fellelhető némi – inkább kevésbé, mint többé elterjedt – kultúrája hazánkban, addig amerikai társaikat általában csak igen felszínesen ismerik, és nem ritkán lenézik őket. Ebben mi egyelőre nem akarunk igazságot tenni, de egyvalamit már most ki merünk jelenteni: a legtöbb mindenkit érdeklő 3–10 ezer forint közötti kategóriában a jobb amerikai márkák legalább olyan jó ár/érték arányt képviselnek, mint az európaiak – legalábbis a nyitottabb whiskykedvelők számára.

Röviden az amerikai whiskyről: az európai hagyományt az Egyesült Államokban a helyi adottságokkal folytatták, aminek végeredménye a rozs, majd a kukorica előtérbe kerülése és a kiégetett hordók gyakori használata lett, amivel végül egészen újfajta jelleget teremtettek. Nem minden amerikai whisky ilyen azonban, hiszen az Egyesült Államokban – az Európai Unióval ellentétben – a whisky szinte bármely hagyomány alapján készíthető.

Whisk(e)y
De mi ez a „whiskyzés”, mikor amerikai whiskeyről van szó? Mint sokan tudják, az ital eredeti neve whisky, amitől a skót whisky 19. századi minőségi válsága miatt határolták el magukat az amerikai és ír szeszfőzők, áttérve a „whiskey” elnevezésre. Több ponton is bele lehetne kötni abba, hogy ez szakmailag miként indokolja egy eltérő név használatát, de a „whisky” név hivatalosan sem halt ki ezekben az országokban. Az amerikai szövetségi törvény máig is a „whisky” betűzést használja, és több ismert márka is követi a példáját, az ír whiskyken pedig egyaránt hivatalos az Irish Whiskey, az ír nyelvű Uisce Beatha Eireannach és az Irish Whisky elnevezés is. A whisky és whiskey sokak szerint ma már főleg nyelvi különbség (míg korábban egyszerűen marketingfogás volt), és – némi következetességgel – mindkét forma használható bármilyen whiskyre, kivéve mikor egy márka teljes nevét idézzük, amit azért nem illik megváltoztatni.

Ha szigorúan vennénk a megkülönböztetés eredeti szándékát, akkor nem kevés „whiskey” mondhatna le a kitüntető „e” betűjéről, köztük az ír whiskyk többsége, de szigorúbban véve majdnem minden amerikai márka is. Ragaszkodni hozzá, hogy „a whiskey nem whisky” – és fordítva – olyan, mint azt mondani, hogy a spanyol (nikaraguai, stb.) rum nem rum, hanem ron. A whiskyk „kettéosztása” már csak azért is félrevezető, mert egyetlen italfajtáról, illetve annak négy változatáról van szó – semmiképp sem kettőről.

Nem csak bourbon
Sokan nem tudják, hogy nem minden amerikai whisky bourbon, illetve pont a Tennesse whiskyről vélik tudni, hogy nem az. Tennessee whisky nevű típus azonban hivatalosan nem létezik, kivéve a nemzetközi egyezményekben, ahol „Tennessee államban készült straight bourbon whiskyként” rögzítették az amerikaiak. A Tennessee whisky tehát hivatalosan is bourbon, az USÁ-n belül pedig a Tennessee Whiskey hivatalosan nem mást jelent, mint Tennessee államban készült whiskyt (ahogyan a „Kentucky Straight Bourbon Whiskey”-ben Kentucky, de léteznek egyszerű Kentucky Whiskyk is). A Tennessee whisky a gyártói szerint abban különbözik a bourböntől – mely egy legalább felerészben kukoricából főzött, új, kiégetett hordóban érlelt fajta, és nem azonos a kukoricawhiskyvel –, hogy érlelés előtt erős juharfaszenes szűrésen esik át. Ettől azonban egyrészt még bourbon marad, hiszen azt egyébként is gyakran szűrik faszénen (nyilvánvaló példák például a Jim Beam Choice és a Heaven Hill), másrészt pedig a négy ma gyártott Tennessee whiskyből az egyiket (a Prichard’s-t) semmilyen faszénen nem szűrik. Egyes amerikai hozzáértők szerint egyáltalán nem a juharfaszén, hanem elsősorban a gabonák aránya (főleg a szokottnál jóval kevesebb rozs) adja a Tennessee – annyira azért nem is egyedi – jellegét, még ha a szűrés jóval erősebb is az átlagnál.

A tévhitek azonban a bourbönt sem kerülik el, például ritkán írják helyesen, kisbetűvel (mivel ma már típusnév), és sokak számára az sem világos, hogy az Egyesült Államok egész területén készülhet. Kötelező érlelési ideje ugyan nincsen (kivéve, ha „straight”), de mivel teljesen új hordókba kell tölteni, a néhány hetes pihentetés nem lenne túl gazdaságos.

Mi van még?
A legtöbb Európába exportált amerikai whisky bourbon, de előfordul még a rye (rozs-) és a corn whisky (kukoricawhisky) is. Egyéb gabonanévvel ellátott fajták a wheat (búza-), malt (árpamaláta-), rye malt whisky (rozsmalátawhisky). Ezek esetében a felhasznált gabona legalább 51%-ának a megnevezett gabonának kell lennie (ez a bourbon whisky esetén kukorica), 80%-nál gyengébbre kell párolni őket (ez az átlagos blended scotch-énál általában erőteljesebb ízt eredményez) és kiégetett, új tölgyfahordókban kell érlelni tetszőleges ideig. Kivétel a kukoricawhisky, mely legalább 80% kukoricából készül és érlelni sem kötelező, égetett hordóba tenni pedig egyenesen tilos (illetve ilyenkor elveszíti a nevét). Mindegyik típus két év érlelés után kaphatja meg a „straight” előtagot, de csak ha nem keverték össze bennük több állam whiskyjét (Létezik még egyszerű „straight whisky” is, amiben egyik gabona aránya sem éri el az 51%-ot). A „straight” elnevezés újabb nagy fehér folt a magyar weben: gyakran „hígítatlan” vagy „egy lepárlóból származó” whiskyként utalnak rá, de az a tévképzet sem ritka, miszerint csak a straight whisky nem tartalmazhat adalékokat.

Apropó, adalékok! Az USÁ-ban a blended nem több helyről származó whiskyt jelent, de sokszor még csak nem is többféle whisky keverékét, hanem íz- és színanyagok, finomszesz, időnként a névtől eltérő whisky hozzáadását. Az egyszerű blended whiskynek elég, ha egyötöde whisky, a blended bourbon (rye, stb.) whisky már csak felerészben tartalmazhat egyéb whiskyt vagy finomszeszt, és bár a blended straight whisky már nem tartalmazhat más alkoholt straight whiskyken kívül, azért – az engedélyezett hozzávalókkal – az is ízesíthető. Az amerikai blended whiskyk Európában nem igazán ismertek, mivel a többségüket itt nem is lehetne whiskyként árusítani.

Mit ajánlunk kezdésnek?
Nem agitálok a divatos márkák ellen: a Jack Daniel’s Old No.7 nem kifejezetten rossz whisky, habár az erős szűrés sok bourbon-kedvelő számára unalmassá teszi, de ugyanezen okból sok kezdő számára könnyen iható. A Jim Beamekből is csak a legolcsóbb, fehér címkés változatot találtam kellemetlenül nyersnek; míg a faszénen szűrt Jim Beam Choice (zöld címke) már vállalható, a bourbönökhöz igen hasonló Rye (rozswhisky; sárga címke) és a 6 éves Black (fekete címke) határozottan kellemes a középkategórián belül, a Devil’s Cut pedig – habár valójában nem tartozik oda – betekintést nyújt az ennél is idősebb whiskyk világába. Kitűnő vétel az Evan Williams 7 éves változata is; édes és lágy ízű, de karakteres, jobb alternatívája a Jack Daniel’s-nek. A gyakran dicsért Four Roses alapwhiskyje szintén az előbbiekhez hasonlítható színvonalú, egy árnyalattal kevésbé édes bourbon. Olcsó alternatívaként elsősorban a Heaven Hill ajánlott, mely a Jim Beam-nél lényegesen lágyabb, mégsem süllyed a legolcsóbb bourbönök ízetlenségébe.

A bourbönről azt sem lényegtelen tudni, hogy nagyjából a fehér címkés Jim Beam jelenti az alapkategóriát, és a nála olcsóbbak – a szeszes italok közt ritka módon – gyakran nem kimondottan ihatatlanabbak, inkább csak ízetlenebbek, és sokszor egyben lágyabbak is – ezt jellemzően nagyobb mennyiségű búza, magasabb lepárlóoszlop és faszenes szűrés segíti elő.

További, részletes értékeléseink itt olvashatóak.

A komolyabb márkák
Aki alapjában véve nem szereti a bourbönt, vagy egyszerűen csak középkategóriánál komolyabbra vágyik, annak sem kell távolabb tekintenie a hazai kínálatnál. Kitűnő például a Blanton’s sorozat (kezdetnek a zöld címkés) vagy az erősen rozsos-száraz jellegű 12 éves Elijah Creag. A lágyabb, könnyedebb ízek kedvelőinek az Evan Williams Single Barrel vagy az Old Grand Dad ajánlott. A 40%-nál erősebb whiskyket ismerkedéskor gyakran érdemes vízzel vagy jéggel hígítani egy kissé, mert a bourbon íze már 50%-hoz közelítve sem mindenkinek áll össze elsőre, nem beszélve a csípősségéről.

A drágább Jack Daniel’s-ekről sem akarunk senkit lebeszélni, de nem árt tudni, hogy a különbségek leginkább a szűrésben és érlelésben jelentkeznek. A Gentleman Jack érlelés után még egyszer átesik az erős szűrésen, tehát még lágyabb, de egyben még ízetlenebb is. A Jack Daniels Single Barrelt a raktár tetején lévő hordókból töltik, tehát intenzívebb érlelést kell elképzelni (ez a nagyobb hőingadozással függ össze), ám megjegyzendő, hogy a felső hordó a szokásos „Special Reserve” elnevezés ellenére sem automatikusan a legjobbat jelenti: a Blanton’s Single Barrel sorozatból például pont ez az intenzívebb érlelésű a legolcsóbb, kezdőknek szánt változat, míg a Maker’s Mark idővel áttölti a fenti hordók tartalmát a legalsókba, hogy ne vegyenek át túl sok faízt.

Melléklet

Az amerikai whiskyt (is) szabályozó szövetségi törvény teljes szövege:

A Tennessee whiskyt nemzetközileg meghatározó egyezmények:

hozzászólás