Home » Abszintológia, Aktuális, Kiemelt

A louche titkai – 2. amikor nincs louche

Submitted by on 2012. 09. 24. – 15:552 hozzászólás

Az abszinthamisítvány különös állat: gyakran meg sem próbál hasonlítani az abszintra. Ánizsíze hol van, hol nincs, emellett hol tiszta marad hígításkor, hol zavaros lesz, és csak aránylag ritkán válik igazán opálossá. Azt hinnénk, a louche-hatás elmaradásáért a szeszgyárak olcsójános hozzáállása felel – ami egyébként bőven van nekik –, de első körben inkább a célközönség tudása és elvárásai miatt alakult így.

A hideg víztől tejfehérben úszó ánizsos szesz nem egy luxustermék: akár „alsópolcos” áron is lehet ilyeneket kapni, például sambucát. Ezekbe jellemzően csillagánizs gőzdesztillált kivonatát keverik némi aromával kiegészítve, ami üvegenként óvatos becsléssel is legfeljebb 20 forint plusz költséget jelent. Mi hát a baj, miért nem lehet rendes utánzatot gyártani, vagy helyette olcsó, de igazi abszintot?

A szenzációs abszint
Az 1990-es évekre az abszintról kialakult egy olyan végletekig elferdített mítoszcsomag, amivel bármilyen szemét könnyen eladható volt, amíg az teljesítette a fő (egyébként az utolsó szálig hamis) sztereotípiákat. Az 1990-es évek köztudatában az abszint egy igen magas alkoholtartalmú, feltűnő színű, minden szempontból „nagyon durva” ital volt, és sokak fejében sajnos máig is az. Az újonnan kitalált tüzeskedős fogyasztási módszer csak a ráadás volt mindehhez. Ebbe a képbe semmi szín alatt nem illett az eredeti abszint kiegyensúlyozott, könnyen fűszeres, édeskés íze, arról pedig végképp senki nem akart hallani, hogy a szenzációsan erős szeszt 11–12%-ra hígítva kellene elfogyasztani. Az abszint akkor volt „autentikus” a modern fogyasztó számára, ha megkóstolva elhitte róla, hogy ettől meg lehet kattanni, idővel elvisz tőle a mentő, vagy inkább a halottaskocsi. A valódi abszint (és fogyasztási kultúrája) ezt a „szerencsés” összképet tönkretette volna.

Az eladható abszint
Az újból elterjeszteni vágyott abszint azonban alapjában véve is több ponton súrlódik a mai szeszdivattal. Az ánizs sokkal kevésbé kedvelt, mint annak idején, ezért sok gyártó ánizsmentes italokat kezdett „abszintként” terjeszteni. Emellett sok fogyasztó semmilyen tömény szeszt nem hajlandó hígítani, főleg nem 40% alá, ezért sokszor az ánizsízű márkákat is alacsony (vagy nulla) illóolaj-tartalommal gyártják, hogy töményen fogyasztva se legyenek émelyítőek. További nagy gondot okoz, hogy az 1960-as évektől kezdődően a szeszipar – többek közt – az ánizsos szeszeknél is áttért a hidegkeveréses gyártásra (áztatás-újrapárlás helyett egyszerűen gőzdesztillált kivonatokat és aromákat kevernek az alkoholhoz), ami ánizslikőrnél még iható eredményt produkál, abszintnál viszont kifejezetten gusztustalant. Az ezzel próbálkozó gyártók ezért inkább ürmös csillagánizslikőrökkel kezdtek variálni, melyek bár vastag louche-hatást nyújtanak, szintén különböznek az abszinttól.

Jó abszintutánzat tehát ugyanúgy soha nem lesz, mint ahogyan az alsópolcos, hidegkevert gin sem fogható egy Beefeaterhez vagy Tanquerayhez. A szesziparnak idővel el kell majd fogadnia, hogy – mint minden más italt – az abszintot is a jól bevált, saját módszerével kell gyártani – magyarul abszintfőzde nélkül nincs vállalható abszint. A felsőkategóriás, párolt abszintok szakmai ismertsége (és elismertsége) egyre növekszik, így előbb-utóbb a fogyasztó is elvárja majd, hogy ha nem is olyan minőségűt, de ugyanolyan jellegűt találjon a polcokon – megjelenésben és ízben egyaránt. Ez pedig a mai hamisítványok áráért is megvalósítható a későbbiekben, ahogyan azt a török rakı példája is jól mutatja.

hozzászólás