Home » Aktuális, Bárpult, Párlat

Honnan (nem) ered a szeszfőzés?

Submitted by on 2015. 02. 09. – 18:31No Comment

rosenA szeszlepárlás eredetéről a mai napig is előszeretettel terjesztenek olyan mítoszokat, melyek megalapozatlanságát már 100 évvel ezelőtt bemutatta a történettudomány. Ezek hosszú élete annak is köszönhető, hogy – közvetve vagy közvetlenül – jól felhasználhatók bizonyos italok hagyományának kiszínezéséhez, ezért több italfajta marketingjének is szerves részét képzik. Mielőtt azonban a különböző italok eredetmítoszait boncolgatnánk, tisztáznunk kell, mit tudunk valójában a szeszfőzés eredetéről és kezdeteiről.

A különböző divatos elméletek szerint égetett szeszt (vagyis desztillált alkoholt) az arabok, a kínaiak vagy az írek, illetve elszálltabb víziókban a görögök, az egyiptomiak, az ázsiai nomádok, esetleg az ősi civilizációk egymástól függetlenül készítettek először – azelőtt, hogy az első egyértelmű, hiteles leírás fennmaradt volna a 12. századi Itáliából. Jellemzően közös bennük az a naiv feltételezés, hogy a szeszfőzés pofonegyszerű és magától értetődő dolog (mai alapműveltséggel valóban annak tűnhet), vagy legalábbis automatikusan következett volna a desztilláció felfedezéséből. Az ilyen elméletekre azonban nemcsak hiteles bizonyítékok nincsenek, hanem annak is ellentmondanak, amit a szeszfőzés előzményeiről és kezdeteiről tudunk. Az alkohol lepárlásához valójában elég komoly technológiai szakadékot kellett áthidalniuk azoknak a korai vegyészeknek, akiknek egy mai általános iskolai fizika- vagy kémiatankönyv maga lett volna a Szent Grál.

1. A korai szeszfőzés „bizonyítékai”

A második évezred előtti szeszfőzés ötlete nemcsak abból ered, hogy sokan a lepárlás egyenes következményének hiszik a szesz lepárlását is (például azok, akik a 600-as években whiskyt lepárló ír szerzetesekről beszélnek). Sok mindenben vélték már „egyértelműen” is felfedezni a korai szeszfőzés nyomait.

Félreértett utalások
A leggyakrabban talán azokat a korabeli italokat azonosítják tévesen az első égetett szeszekként, melyeket a különböző kultúrák szertartásaik során meggyújtottak. A lángoló ital a mai fejekben automatikusan tömény szeszre utal, ez azonban súlyos tévedés: az alkoholt pont azért fedezték fel, mert a felhevített bor párája is meggyújtható. A borgőz éghetőségét gyakran feljegyezték az antik szerzők, de soha nem említették, hogy a gőzt újra cseppfolyósították volna. Időnként szeszfőzést vizionálnak annak a mustsűrítménynek a leírásaiba is, melyet a görögök és a rómaiak friss szőlőmust bepárlásával készítettek, azaz a víztartalmának egy részét egy üstben elfőzték, ezzel a mustot felére vagy harmadára sűrítve – tehát még csak nem is alkoholos ital volt. Magas cukortartalma miatt hasonló célokra használták, mint a mézet: általában édesítő- és tartósítószerként. A görögök ma petimezi (πετιμέζι) néven ismerik, az olaszoknál pedig vincotto néven készül egy ennél sűrűbb, karamellizált változat.

Félreértett kulcsszavak
Mi bizonyíthatná jobban az alkohol lepárlásának arab eredetét, mint az „alkohol” szavunk arab eredete, nemde? És ez csak a legközönségesebb csapda azok közül, melyekbe nem ritkán szakmabeliek is belesétálnak. Az alkohollal kapcsolatos modern kifejezések ugyanis eredetileg egészen más dolgokat jelentettek.

Alkohol: Az arab al-kohl (الكحل) szóból ered, mely egy antimonit alapú, gyakran zsírban oldott szemfestéket jelentett. Ez utóbbit (az al- névelőt elhagyva) máig is világszerte kohl, kajal és hasonló neveken ismerik. Az arab vegyészetben az al-kohl jelentése már minden finom porra kiterjedt (ezeket gyakran desztillációval vagy szublimációval állították elő), és ezzel a jelentéssel került át az európai nyelvekbe is. Az alkohol szót a 15. században használták először „finomított pára” értelemben, majd Paracelsus a következő században alcool vini („boralkohol”) néven említette az égetett szeszt. Ennél is később kezdett az alkohol szó önmagában is etil-alkoholt jelenteni, és az elsődleges jelentése még a 18. században is a finom por volt. Az alkohol modern vegyészeti jelentése (ti., hogy kiterjesztették a mai értelemben vett alkoholokra) csak 1830-as években jelent meg. A desztillált alkohol legkorábbi ismert neve aqua ardens volt.

Desztilláció: a latin distillare, szóból, mely lecsepegést jelentett. Az arab szerzők tág értelemben használták: a lepárlás mellett „desztilláció” volt a szűrés, az olajok sajtolása, illetve a vízzel vagy zsírokkal, olajokkal történő kivonatolás is. Később a középkori európai vegyészet is hasonló jelentéskörrel vette át, de általában a következők valamelyikét jelentette:

  • destillatio per ascensum – lepárlás (folyadékok forralásával, szublimációval vagy reaktív desztillációval)
  • destillatio per descensum – igen régi módszer, melynek során egy üstre fejjel lefelé egy másik üstöt borítottak, a szájukat pedig rostával elválasztották, majd az illesztést betapasztották. A szilárd alapanyagot a felső edényben hevítették, melynek hatására különböző anyagok csorogtak le az alulsó edénybe. A berendezés lehűlése után a „desztillátum” mindazon anyagokat tartalmazta (folyékony vagy megszilárdult formában), melyek a hő hatására keletkeztek, kiolvadtak és/vagy elgőzöltek az alapanyagból.
  • destillatio per filtrum – szűrés vásznon keresztül

Alkoholos italok esetén a „destillatio” ekkor egyaránt utalhatott lepárlásra, szűrésre vagy az erjesztés megszakítására.

Elixír: már az arabok is ismerték a növényi gyógyszereket és az al-ikszir kifejezést, de e kettőnek sem egymáshoz, sem az égetett szeszhez nem volt köze. Az arab al-ikszir azt a port (illetve annak két típusát) jelentette, amit ma a bölcsek köveként ismerünk. (Ugyanezt jelentette az al-kimija is, melyből az alkímia és a kémia szavaink erednek.) Ezt a jelentését akkor is megtartotta, amikor a 13. században elixir formában átkerült a latin nyelvbe, és egészen addig nem jelentett alkoholos vagy növényi eredetű készítményeket, amíg Paracelsus a 16. században Elixir Proprietatis-nak nem nevezte egy gyógynövényes találmányát, melyet az eredeti, ásványi összetételű alkimista életelixírekhez hasonló csodaszernek állított be.

A primitív szeszlepárlók
Népszerű „bizonyítékok” a korai szeszfőzésre az egyszerű népek primitív szeszfőző készülékei is. A világ minden szegletében fellelhetők a lopótökből, bambusznádból, fából, agyagból és egyéb háztáji anyagokból épített lepárlók. Gyakran említik az afrikai bennszülöttek, az asztraháni tatárok, a kazahok, az indonézek, a tibetiek és tucatnyi más nép kezdetleges készülékeit is. Ezeken alapszik az az igen életszerűtlen – de erre még visszatérünk – ötlet, hogy a szeszfőzést már a történelem előtti időkben is ismerte volna az emberiség.

Ezeket a primitív szeszlepárlókat azonban senki nem az „idők kezdetén” jegyezte fel először, hanem csak a második évezredben, a szeszfőzés dokumentált elterjedése után. A kezdetleges felépítésükből sokan automatikusan azt a következtetést vonták le, hogy ezek jelentették volna szeszlepárlás kezdeteit, és figyelmen kívül hagyták a lehetőséget, hogy ezek valójában a civilizált világban elterjedt lepárlók utánzatai.

tahiti_stillKezdetleges szeszlepárló Tahitiről. (Forrás: Chestbooks.com)

Ilyen kezdetleges utánzatokért azonban sem Ázsiába, sem a régmúltba nem kell tekintenünk: a 20. századi dunántúli zugfőzésnek is jellegzetes eszköze volt az ezeknél is jóval egyszerűbb, fazékból, lábasból és vízzel telt lavórból álló „pálinkafőző”, amivel a magyar paraszt szintén nem a szeszfőzést találta fel újra, hanem a már megértett elvet alkalmazta. A fazekas pálinkafőzőnek a felépítése sem teljesen eredeti, ugyanis a régi sisakkondenzátoros lepárlók elvén működik, melyekben szintén a vízzel fedett sisak belsején csapódott le a párlat (lásd a lenti ábrákat).

Ebben az esetben valószínűleg nem kell bizonygatnunk, hogy nem a primitív variáció az eredeti, de egyesek minden bizonnyal ezt a lepárlót is a magyar szeszfőzés kezdeteihez kötnék, ha nem ennyire későn jelent volna meg.

fazek1Fent: A 20. századi dunántúlon elterjedt zuglepárló rajza és működési elve. A felforralt cefre gőze a vízzel töltött lavór alján kicsapódik és a fazékban felállított lábasba csepeg. A legkorábbi szeszlepárlóknál is primitívebb olyan szempontból, hogy a párlatot nem vezetik ki a rendszerből, így nem alkalmas párlatrészek elválasztására.

Lent: A 15. században megjelent „mórfejes” lepárló, kemencébe épített változatban. Az üst sisakja köré egy vizesedényt szereltek (gyakran turbánszerű alakban, innen a „mórfej” elnevezés), így a párlat a sisakban csapódott le. Ilyen sisakkondenzátorokat még egyes 19. századi szeszfőzdék is alkalmaztak, de ekkor már jellemzően másodhűtővel kiegészítve.

moorshead1

A mindentudó arabok és kínaiak
A szeszfőzés legnépszerűbb „feltalálói” az arabok, legfőképpen azért, mert évszázadokig tévesen a 8–9. században élt Dzsábir ibn Hajjánt (Gebert) hitték a (desztillált) ásványi savak felfedezőjének és a modern vegyészet atyjának. Nem meglepő, hogy így „megelőzte a korát”, mert „fő művét”, a Summa perfectionis magisterii-t valójában nem ő, hanem egy (vagy több) európai Pszeudo-Geber írta a a 13-14. században. A 8–10. századi arab vegyészetet tehát évszázadokkal fejlettebbnek hitték, mint amilyen az valójában volt – ez nyilvánvalóan hozzájárult ahhoz a téveszméhez is, hogy a középkor alatt nem fejlődött volna az európai tudomány.

Mivel a salernóiak előtt valójában egyetlen arab mű sem írja le a szeszfőzést (sőt, még a Summa perfectionis sem), ezért annak állítólagos arab feltalálója is változó személy: a legkedveltebb jelölt talán Ar-Rázi, őt pedig szorosan követ Dzsábir, de időnként további nevek is előkerülnek. Hogy valójában mihez értettek a korai arab vegyészek, arra mindjárt visszatérünk.

Ami Kínát illeti, a második évezred kezdetén már alkalmazták a lepárlást, de az égetett szesz első ismert említései itt a 14. századból származnak, és az eddig lefordítatlan, állítólagosan szintén desztillált italokat leíró források sem régebbiek a 12. századnál. A kínai írásbeliség hagyományaiból kifolyólag a korabeli tudományos művek sokkal nehezebben fellelhetőek, mint Európában, így a korabeli kínai szeszfőzés lehetőségét is nehezebb megítélni, de bizonyítékok mindenesetre nem támasztják alá.

2. A lepárlás valódi története

A legtöbben elképzelni sem tudják, hogyan és mire használták a lepárlást a kezdetekben. A tájékozottabbak a parfümgyártást neveznék meg elsőnek – tévesen. A korai parfümök a lepárlás megjelenése után is jó ideig csak forró áztatással, esetleg a lehűlt ázatból kivált olajok lefölözésével készültek.

Valószínűleg a szénégetés és az „üst az üstön” (a középkorban destillatio per descensum, lásd fentebb) voltak az első olyan módszerek, melyeknek része volt a lepárlás jelensége, ám ezeknél a párlat még összekeveredett azokkal az anyagokkal, melyek egyszerűen kicsöpögtek a felhevített (szilárd) alapanyagból. Időszámításunk kezdetén már tiszta párlatokat is ismertek, például a cinnabarit pörkölésével nyert higanyt, vagy a kátrány főzésével lepárolt kátrányolajat. Ezeket ekkor még valódi lepárlóeszközök nélkül készítették: a higanyt főzés után kaparták le a zárt edény faláról, a kátrányolaj gőzét pedig a főzőüst szájára terített vászonnal fogták fel, amit aztán minden átnedvesedés után kifacsartak.

Igazi lepárlóeszközöket az 1. században jegyeztek fel először a hellenisztikus Egyiptom alexandriai tudósai, akik jelentősen továbbfejlesztették a klasszikus antikvitás vegyészeti ismereteit. Nem véletlenül mellőzzük az „alkímia” kifejezést, mert félrevezető: sokakat visz abba a tévedésbe, hogy a kémia bölcsőjét az örök élet és az aranycsinálás titkának kutatása jelentette volna. Az európai vegyészetet ugyanis eredetileg nem (és később sem kizárólag) alkimista vágyálmok, hanem mindennapi célokra is alkalmazható gyakorlati tudás mozgatta, ami próba-szerencse alapon kikísérletezett, meg nem értett, de meglepően széles körű vegyészeti tapasztalatokból állt. A lepárlást főleg higany, kén és arzén, illetve ezek bizonyos vegyületeinek lepárlására használták, melyek – magas forráspontjuk miatt – a kezdetleges lepárlókban és szabályozhatatlan fűtés mellett is könnyen lecsapódtak. Ezek az eszközök gyakran egy főzőüstből, egy elvezetőcsővel ellátott peremes sisakból (eredetileg ez utóbbit nevezték alambiknak – görögül ambiksz, arabul al-anbik) és egy fogadóedényből álltak. Ezek a berendezések voltak a mai kisüstök legkorábbi elődei, ám a lecsapódás még sokáig a sisakban történt, amit esetenként nedves rongyokkal hűtöttek.

Az alexandriai vegyészetnek az arab világ lett a közvetlen örököse a 8-9 századtól kezdődően. Gyakori volt a víz, ecet, rózsaolaj és egyéb parfümök lepárlása, az utóbbiakból egész iparág épült ki. Az arab orvosok előszeretettel készítettek gyógyszert állati részek száraz desztillációjával, mert ezeket hatásosabbnak tartották a növényi gyógyszereknél. Az arabok kezében „fertőződött meg” a nyugati vegyészet azzal a kínai eredetű eszmerendszerrel, amit ma alkímiának nevezünk, ám a két iskola sem ekkor, sem a középkorban nem vált eggyé. Ennek köszönhetően az arab tudomány sikerrel közvetítette az ókor gyakorlati vegyészetét a középkori Európába, ahol minden jel szerint a 11-12. század környékén találták fel a desztillált alkoholt.

3. Miért nem tudtak korábban szeszt főzni?

Ha a legkézzelfoghatóbb okot akarjuk megnevezni, akkor azért, mert nem ismertek olyan lepárlóeszközöket, melyek az akkori fűtési módszerekkel alkalmasak lettek volna a szeszfőzésre (vagy bármely más alacsony forráspontú anyag, például az ásványi savak lepárlására). A bor lepárlásakor az alkohol nagy része elszökött, így egy jelentéktelen alkoholtartalmú párlatot kaptak. Ha azonban arra is választ várunk, hogy miért volt ennyire nehéz szeszfőzésre alkalmas lepárlót (és desztillációs módszert) feltalálni, akkor a korabeli vegyészet hiányosságaival és tévedéseivel is meg kell ismerkednünk.

Mint említettük, a vegyész érdemi tudása ekkor még nehezen értelmezhető gyakorlati tapasztalat volt. Mivel korábban sosem végeztek olyan desztillációt, ami hasonló körülményeket követelt volna, ezért lényegében nem voltak támpontjaik arra, hogy hogyan (egyáltalán milyen módszerrel) lehetne kinyerni azt a titokzatos gyúlékony anyagot, ami a bor felmelegítésekor „jelenik meg”. Az alkohol lepárlásának kezdeti nehézségeit azonban nemcsak a korábbi tudásanyag hiányosságai illusztrálják, hanem azok a súlyos hibák és tévedések is, melyek később a már (úgy-ahogy) működő szeszfőzést is egészen a 18. század végéig jellemezték. Súlyosan téved ugyanis, aki azt hiszi, hogy a szeszfőzés eredeti hagyományait a ma ismert kisüsti lepárló képviseli. A manapság „leghagyományosabbnak” nevezett, kívül-belül réz, hűtőspirállal felszerelt, ideális arányokkal megépített kisüsti készülék csak az 1800-as évek elejétől kezdett általánosan elterjedni, szinte meg sem előzve az 1810-es évek végén megjelent oszlopos lepárlórendszereket. Azok a szeszlepárlók, melyeket a 12–18. században általában használtak (és helyenként később is), ma semmilyen italnak nem válnának a becsületére.

Ecet és rózsaolaj
Az első évezred végén e két párlat előállítási módja hasonlított a legjobban az alkoholéhoz – de nem eléggé. A rózsavíz előállításakor a főzőüstbe víz és rózsaszirmok kerültek, majd felhelyezték a rövid csövű anbikot és a fogadóedényt, és az összes vizet lepárolták. Az így kapott párlatból kihűlés után választották el a rózsaolajat. Ez utóbbi átlagosan 200 °C forráspontú anyagok keverékéből áll, ezért a vízgőz segítségével (lényegében gőzdesztilláció által) került a párlatba. Az ecetfinomítás ennél egy fokkal bonyolultabb volt, mert az ecetsavat a borecet víztartalmától is lepárlás közben kellett elválasztani. Az ecetsav forráspontja (118 fok) azonban valamivel magasabb volt a vízénél, így az utópárlat volt az értékes párlatrész. Ennek lepárlása nem feltétlenül igényelt főzés közbeni párlatelválasztást, hanem a fölösleges első frakciókat elfőzhették a levegőbe, majd a maradékot ugyanúgy – egy az egyben – átfőzhették a fogadóedénybe, mint a rózsavizet.

Az első évezred desztillációs gyakorlatát tehát nem jellemezte sem az érdemi hűtés, sem a párlatrészek elválasztása olyan formában, ahogyan az szeszfőzéskor történik.

rosewRózsavízfőző kemence vázlata egy arab kéziratból. A rajz két oldalán 5-5 darab rózsavíz-lepárló látható, melyek feketével jelölt fogadóedénye kilóg a kemence falából.

A bor és az alkohol
Első hallásra nem tűnik nagy dolognak, hogy a korabeli tudós nem gondolkodott vegyületekben és nem értette a bor összetételét, de mindez elég messzire vezetett: azt sem tudták, hogy a rejtélyes lángoló anyag a bor egyik összetevője és a részegség okozója. Mivel a rejtélyes alkoholt csak felhevített borban tudták azonosítani (a meggyújtása által), a lobbanáspont fogalmától pedig még messze jártak, ezért a legtöbben úgy gondolták, hogy az alkohol hő hatására keletkezik a borban. Mivel hatóanyagokban sem gondolkodtak, az erjedt italok illatát és részegítő hatását leginkább azok eredendő tulajdonságának tartották (az erjedést szintén nem értették). Mindez azt is jelentette, hogy az alkohol lepárlása senkit nem érdekelhetett a tudósokon kívül – senki nem sejthette előre, hogy ezáltal egy sokkal részegítőbb italt nyerhetnek. (Többek közt ezért is teljesen életszerűtlen, hogy a nomád népek – vagy az egyszerű emberek általában – szeszfőzéssel kísérleteztek volna.) Az alkoholról csak annyit tudtak, hogy éghető, így tudományos szempontból bizonyára igen érdekes volt, de nem tudták, milyen hasznot remélhetnek tőle.

Ez a tudatlanság két okból is késleltette a szeszlepárlás sikerét. Ha a párlat ugyanúgy csak felmelegítve volt meggyújtható, mint a bor, az – a fent leírtak fényében – arra utalt, hogy nem sikerült alkoholt lepárolni. A borpárlatot tehát nem azonosíthatták alkoholként addig, amíg nem lehetett szobahőmérsékleten meggyújtani. (Erre utal az is, hogy az alkohol legelső ismert neve aqua ardens, azaz „égő víz” volt.) Ez 60%-nál magasabb alkoholtartalmat jelentett, amihez ideális esetben rögtön olyan jól hűtött lepárlókat kellett volna építeni, amikből többszörös újrafinomításnál sem szökik el túl sok alkohol. Feltehetően ezért kellett végül kerülőúton megoldaniuk ezt a problémát, de erre mindjárt visszatérünk.

A „hő hatására keletkező alkohol” elmélete azonban már a kísérletezést is rossz irányba vitte: lepárlás előtt hosszasan főzték a bort, hogy „több alkohol keletkezzen benne”. Ez a fantasztikusan rossz gyakorlat paradox módon az aqua ardens első leírásaitól kezdve egészen a 17. századig széles körben fellelhető. Az előfőzéssel azonban legfeljebb azt érték el, hogy az alkohol egy része elszökött (főleg kezdetben), ez pedig bizonyára késleltette azt a kritikus pillanatot, mikor a lepárlás körülményei először tették lehetővé némi erős alkohol kondenzálását.

Az alkohol 78 fokon felforr, vagy mégsem?
A szeszfőzés kulcsa a megfelelő hűtés volt, illetve előbb annak felismerése, hogy erre egyáltalán szükség van. De miért is volt ez rejtély, ha látták, hogy a borban lévő alkohol sokkal hamarabb forr a víznél? Nos, nem látták, mert ez csak a modern laikus tévedése. Az etanol 78,4 °C-os forráspontja csak tiszta állapotban érvényesül, míg a vizes oldatának egyedi, koncentrációtól függő forráspontja van, és az oldat forralásakor az összetevői illékonyságuk szerint dúsulnak fel a gőzben. (Ez az oka annak is, hogy az alkoholt nem lehet csak úgy „kiforralni” a vízből, és az első párlat – az alszesz – sokkal több vizet tartalmaz, mint alkoholt.) Még egy 15% alkoholtartalmú bor is csak 91 fokon kezd forrni, ezt pedig annak idején gyakorlatilag nem tudták megkülönböztetni a 100 foktól, így rejtély volt, hogy az alkohol csak lényegesen alacsonyabb hőmérsékleten csapódik le, mint a víz.

Fűtés, forrás, hűtés, lecsapódás
Nemcsak a hűtés szükségét, hanem a hő és a halmazállapot-változások szabályszerűségeit sem értették. Nem ismerték a szabályozható fűtést, a hőmérőt, de még jól körülírt hőfokozatokat sem, és azt sem tudták, mi kell ahhoz valójában, hogy a felforralt anyag gőze újra lecsapódjon. A legkorábbi szeszlepárlók evolúciója jól tükrözi, hogy nem kimondottan a gőzt próbálták lehűteni, hanem a főzőüst hőjétől próbálták azt távol tartani vagy elszigetelni. Tehát idővel felfedezték, hogy az alkohol lecsapható olyan lepárlóban, melynek bizonyos részei nem annyira forróak, azzal azonban már gondban voltak, hogy ezt a hűtőkapacitást hogyan lehetne érdemben növelni.

A hő elszigetelésének legkézenfekvőbb és legkorábbi megoldása a hosszú (de még vízhűtés nélküli) elvezetőcsövek alkalmazása volt, melyek elég messze nyúltak az üsttől ahhoz, hogy a távolabbi szakaszuk kevésbé forrósodjon fel. Nem tudni, hogy ez az áttörés történt-e meg elsőként, mindenesetre ez önmagában kevés volt a megfelelő töménységű alkohol kinyeréséhez.

A vízmegkötők
Mivel korai tapasztalat azt mutatta, hogy a lepárlás önmagában – ahogyan ők ismerték – nem alkalmas az alkohol kinyerésére, ezért főzés (és előfőzés) előtt különböző anyagokat szórtak a borba, melyektől nagyobb mennyiségű alkohol „keletkezését” várták. Az egyik legkorábbi recept só, kénpor, égetett mész és hamuzsír (kálium-karbonát) keverékét írta elő. Egyes hozzávalók – a fenti esetben főleg a hamuzsír – megkötötték a víz egy részét, ezáltal újrafinomítás nélkül is erős alkohol lepárlását tették lehetővé.

A katalizátornak hitt vízmegkötők alkalmazása szintén sokáig fennmaradt: még a 17. században is született olyan megfigyelés, miszerint a szeszkihozatal közvetlen összefüggésben van az erjedt léhez adott hamuzsír mennyiségével – ez valószínűleg igaz volt olyan szempontból, hogy kevesebb lepárlással érték el a kívánt erősséget, így kevesebb szesz szökött el – az elégtelen hűtés és az ezzel járó veszteség ugyanis egészen a 18–19. század fordulójáig jellemezte a lepárlóüstöket.

Az aqua ardens tehát láthatóan három újításnak köszönhetően született meg: a meghosszabbított (immár pára-) cső elégséges hűtést biztosított, a párlatrészek főzés közbeni elkülönítése lehetővé tette az alkohol és a víz elválasztását, a vízmegkötők pedig egyetlen lepárlással is olyan tömény párlatot eredményeztek, amiben azonosítható volt az alkohol. Vízhűtéses páracsövet először csak a 13. században említenek, és bár ezeké volt a jövő, a következő századok szeszfőzdéiben a később feltalált, újfajta sisakhűtők is legalább ennyire elterjedtté váltak.

A szövegben nem hivatkozott források:

hozzászólás