Home » Abszintológia

Az „abszint” mint „ihatatlan”?

Submitted by on 2015. 06. 22. – 17:57No Comment

Sok helyen találkozni azzal a szakállas elmélettel, miszerint az „abszint” szó ihatatlant jelent. Alapvetően ártalmatlan teória volna ez, ha manapság nem próbálnák gyakran magára az italra vonatkoztatni. De jelentett-e ilyesmit ez a szó valaha is, és össze lehetne-e kötni ezt a jelentést az abszinttal?

Clipboard01A fehér üröm a világ egyik legkeserűbb növénye, így elsőre logikus, hogy az igazi abszint a világ egyik legkeserűbb itala kell, hogy legyen. Ezt a problémát hidalja át az abszint lepárlása, így az ízében ugyanúgy nem érezhetjük a fehér üröm száraz, kellemetlen keserűségét, ahogyan a meggypálinkáéban sem a meggy savanyúságát. Az autentikus abszint gyakran kimondottan kesernyés, de még a „legdurvább” esetekben sincs olyan keserű, mint a kávé vagy a fekete tea.

A keserű abszint mítoszát azonban nem kizárólag a fenti tévedés tartja életben. A mai napig is jelennek meg a weben olyan – állítólagos utánajárással megírt – cikkek, melyek sok más tévhit mellett a hagyományos abszint „elviselhetetlenül keserű” ízét emlegetik, és az ennek ellentmondó régi népszerűségét azon bulvárteóriával magyarázzák, miszerint az abszintot eleve csak az üröm „hallucinogén hatása” miatt fogyasztották, és épp csak lenyelhetővé tették 1-2 kockacukor segítségével. Mindez persze teljesen logikusan hangzik, amíg nem tudjuk, hogy a fehér üröm nyers keserűségén a cukor vajmi keveset tudott volna segíteni (bátran próbáljuk ki ezt egy csésze fehérürömteával), arról nem beszélve, hogy a századfordulón nem pszichoaktív hatással vádolták az abszintot. A századfordulón az abszint állandó cukrozása a korabeli, rendkívül édesszájú közízlésből következett, ahogyan azt tavalyelőtt részletesen kifejtettük.

Az ihatatlan abszint mítosza máig is az abszinthamisítók legjobb barátja – mi lehet nagyobb üzlet egy olyan italnál, ami akkor jó, ha rossz? Ezt a bizonyos rosszat ma lényegében kétféle hamisítvány testesíti meg. Az egyik több-kevesebb gőzdesztillált ürömolajt tartalmaz, és stílusában az ablakmosó folyadék (szájvíz, arcszesz, kinek mi) nyomdokain jár, amivel feltehetően a „veszélyes abszint” képére próbál támaszkodni. A másik irányzat az áztatott fehérürmös bittereké, melyek minimális vagy semennyi cukorral és kiegyensúlyozatlan fűszerezéssel készülnek. Ezáltal jellemzően gusztustalanul keserűek (még azok számára is, aki egyébként szeretik a gyomorkeserűket), ezzel a gyártóik az „abszintjuk” valódiságát, azaz magas ürömtartalmat és annak „pszichoaktív hatását” igyekeznek alátámasztani. (Nem véletlen, hogy erre a stílusra jellemzőbb a – valós vagy valótlan – tujontartalom feltüntetése a címkén.) E két stílusnak szinte ikonikus képviselői a Hill’s, illetve a King of Spirits.

Hogy ízlett az abszint a régieknek?
„Apránként azonban, kellemes aromájának és ízének köszönhetően az elixír nemcsak a betegek figyelmét keltette fel, hanem egyre több rajongót gyűjtött magának, így a recept már azelőtt is üzleti értéket képviselt, hogy Henri Louis Pernod kereskedelmi célra megszerezte volna.”La Maison Pernod Fils a Pontarlier, 1896

„Ha tehát az abszint veszélyesebbnek is tekinthető más szeszes italoknál, ennek oka nem az, hogy alapvetően mérgezőbb lenne náluk, hanem mert különleges íze nagyobb vonzerőt gyakorol az ivóra, aki így könnyebben viszi túlzásba az élvezetét.”
– Colas és Gautier. [The Lancet, 1930 . április 26. 944–946. o. – idézve a francia Szövetségi Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium 1906-os jelentésének egyik idézetét.]

Habár a fenti idézetek az üzletben érdekeltektől származnak, nem elhanyagolható a hitelük: a századfordulón értelmetlen lett volna a éppen a kellemes ízével mentegetni az abszintot, hogyha az közismerten borzalmas ital lett volna.

Émile Zola 1880-as regénye, a Nana szerint a züllött nők abszintot isznak, ha le akarnak részegedni, és a Wormwood Society jóvoltából azt is tudjuk, hogy 1876-ban néhány párizsi nő abszintklubot alapított, aminek célja lényegében a minél több abszint (éhgyomorra való) elfogyasztása volt, és a klub elnöknének is azt választották, aki a legtöbbet volt képes meginni anélkül, hogy a részegség jeleit mutatta volna. Ez mindenképp sokatmondó egy olyan korban, amikor még botrányszámba ment, ha egy nő „férfias” italt fogyasztott – tömény italok fogyasztása például szóba sem jöhetett. Az abszintfogyasztó elegáns nő azonban a plakátokon és fotókon egyaránt szalonképes volt.

W. C. Morrow 19. századi novellájában egy huszonéves (és három napja éhező) fiatalember először kóstol (a kontextus alapján minőségi) abszintot:

„A sápadt férfi két italt kevert abszintból és vízből, majd mindketten ittak. Kimberlin – egyszerű ember lévén – azelőtt még sosem kóstolta, és nyersnek, kellemetlennek találta, de még le sem ért a gyomrába, mikor melengetni kezdte és a legfinomabb borzongással töltötte el.”

A leírás igen korrekt: ha életünk első pohár abszintja egy háromnapos éhgyomorra cukrozatlanul kóstolt klasszikus zöld abszint, akkor az első korty valószínűleg nem fog ízleni. Hasonlóan rosszul járnánk azonban akkor is, ha hasonló körülmények közt egy pohár száraz vörösbor lenne életünk első találkozása a borral.

Az egyetlen igazán ellentmondó utalást Ottlik Géza – egyébként kitűnő – kisregényében, a Hajnali háztetőkben találtuk, ami azonban a keletkezési ideje miatt nem sok hitelt érdemel abszintügyben. A szerző 1930-ban érettségizett (és lett 18 éves), amikor az abszint ugyan még elérhető volt a nemzetközi kereskedelemben, de Európa legnagyobb részén már csak az italok legaljaként emlékeztek rá. A szereplők töményen vagy kevés szódavízzel fogyasztják.

„- Tudja maga, hogy mi ez? – kérdeztem.

– Igen – mondta. – Abszint. Nagyon szeretjük.

Rámosolygott Péterre. Adrianiéknál gyakran kaptunk rosszul kezelt borokat, mert sem Alisz, sem az öccse, sem a nénje nem ittak meg semmiféle alkoholt, s nem is értettek hozzá. Most tehát a lány ennél a gyalázatos pálinkánál kezdte meg az ivást, ahol a legviharvertebb matrózok befejezik. Lenyeltem két kortyot. Olyan keserű volt, hogy a beleimet is megcsavarta. Legszívesebben egy álló óráig köpködtem volna egyfolytában. Ehelyett beszélgettünk.”

A szerző minden valószínűség szerint csak hallomásból ismerte az abszintot, esetleg olyan hamisítványokon keresztül, amikkel a helyi likőrgyárosok próbálták meglovagolni az (akkoriban már jobbára ismeretlen) abszint hírnevét.

Mi a helyzet a muzeális palackokkal?
A Századfordulóról fennmaradt, aránylag nagy számú bontatlan abszint értékelésekor – akár a Wormwood Society, akár a Fée Verte Absinthe House oldalát tekintjük meg – korántsem az ihatatalanság, hanem a tökéletesen kiegyensúlyozott aromák és ízek, illetve az utánozhatatlanul selymes lecsengés jönnek szóba, de a „nőies” jelző sem ritka. A mai márkák közül olyan kiválóságokat hasonlítanak a muzeális társaikhoz, mint a Jade 1901, a Perroquet, vagy a Duplais Verte. A francia tilalom egyik túlélőjét, a 20. század folyamán spanyolországi leányvállalaton keresztül tovább gyártott Pernod Fils abszintot mi is kóstoltuk, és semmiképp nem neveznénk ihatatlannak.

Megjegyzendő azonban, hogy az abszint fénykorában rengeteg olcsó hamisítványt állítottak elő, és ezekről igen kevés konkrétum maradt fenn – jobbára csak az, hogy gyakran vegyszerekkel színezték őket és klórantimonnal érték el, hogy hígításkor opálosodjanak. Egyes források szerint a legolcsóbb utánzatoknál elég volt, hogy zöld színűek. Biztos, hogy a legolcsóbbaknak legalább egy része borzalmas ital volt (mert eleve nagyon rossz párlatokból készült, amin az adalékok egyaránt ronthattak vagy javíthattak). A keserűség sem egészen zárható ki, de a legolcsóbb „abszintokból” már az 1860-as években is gyakran kihagyták az ürmöt, így a kontár módon készült hamisítványoknak nem igazán volt mitől keserűnek lenniük, hacsak nem bizonyos színezékektől.

Az „absinthe” szó eredete és magyarázatai
Az francia absinthe szóról először is fontos tudni, hogy fehér ürmöt jelent (illetve a petite absinthe a római ürmöt jelenti, ami szintén hozzávalója az abszintnak), ezért lett az ital neve extrait d’absinthe, majd egyszerűen absinthe; a szó eredeti jelentése tehát ezen a ponton el is szakad az italtól. Az absinthe eredete a latin „absinthium”, az pedig a görög apszinthionból (ἀψίνθιον) vagy apszinthoszból (ἄψινθος) származik, mely nevekkel az ókori görögök is a fehér ürmöt illették. Mindössze találgatás, hogy a szó a „kellemest”, „kielégítést” és hasonlókat jelentő jelentő pszinthosznak az „a-” fosztóképzős változata lenne, ami így természetesen nem ihatatlant, hanem kellemetlent vagy ilyesmit jelentene.

Hogy ebbe az elméletbe sok mindent bele lehetne magyarázni, azt jól mutatja az 1909-es kiadású Varázsrontó 176. oldala: „Az »absinthe« szónak találó magyarázatát tárja elénk a vele egyet jelentő hellén »apszintion« szó jelentése [a = nem, pszintosz = kielégítés; tehát: telhetetlen], amely annyira ráillik fogyasztói mértéktelenségére mintha rászabták volna.”

Az etimológia mai állása szerint az a+pszinthosz összetételnél sokkal reálisabb elmélet, hogy a szó eredete az óperzsa aspand, mely egy másik keserű növényt, valószínűleg a szíriai rutafüvet jelölte.

hozzászólás