Home » Bárpult

Téveszmék a szeszfokról

Submitted by on 2019. 11. 20. – 16:48No Comment

Melyik a legerősebb ital? Erősebb-e a rum a whiskynél? Hány fokos a jó pálinka? Hány fok alatt likőr egy rövidital? Csupa félreértésen alapuló kérdés. Egyes körökben vallásos tisztelet övezi az igen magas alkoholtartalmú italokat, mások eközben kőbe vésik egy-egy röviditalfajta ideális alkoholtartalmát. A legtöbben azt sem igazán értik, mitől függ a röviditalok szeszfoka.

E kérdéskörben talán az abszint alkoholtartalma lenne a legérdekesebb résztéma, de egy régi írásunkban, meg egy másikban már foglalkozunk vele, úgyhogy ezt most kihagyjuk.

Mi az a szeszfok?

Az alkoholtartalmat a címkéken térfogatszázalékban adják meg, „% v/v”, „% alc./vol.” és ezekhez hasonló jelölésekkel. Az italgyártásban állítólag egyszerűbb tömegszázalékkal (% m/m) számolni, de ezzel fogyasztóként nem igazán fogunk találkozni.

A magyar szeszfok, illetve a boroknál emlegetett Malligand-fok is térfogatszázalékot jelöl, bár időről időre találkozni fogunk olyanokkal, akik valamiért „másképp tudják”, és rosszul lesznek, ahányszor valaki az 50 térfogatszázalékos pálinkát ötvenfokosnak merészeli nevezni.

Már jó ideje valószínűleg az egész világon a térfogatszázalékos jelölés az elsődleges és a kötelező a címkéken, de egyes országokban többé-kevésbé él a hagyománya a 19. században bevezetett egyéb skáláknak is.

Amerikai szeszfok (degree proof): fokonként 0,5 térfogatszázalékot jelent, azaz 100 foknál (100° proof) 50% v/v-ot. Bár a palackon feltüntetni ott is a térfogatszázalékot kötelező, az amerikai köztudatban és az égetettszesz-típusok amerikai szabályozásában is a szeszfok az elsődlegesen használt mértékegység, ezért általában azt is feltüntetik az ott forgalmazott italokon (de legalábbis a töményeken).

Brit szeszfok (degree proof): „100 fokos” a szesz, ha 57,15% v/v alkoholtartalmú. (Erre még lentebb a rumnál visszatérünk.) Ma már csak érdekességként tüntetik fel egyes brit vagy indiai italokon, hogyha az alkoholtartalmuk proofban ad kerek számot, de gyakran akkor sem. Az Egyesült Királyságban a brit szeszfokot hivatalosan 1980-ban váltotta fel a térfogatszázalékos jelölés.

Mitől függ a röviditalok alkoholtartalma?

A legtöbbször attól, hogy mennyire hígítják fel őket. Majdnem minden égetett szesszel hígított formában találkozunk, így az „erősebb” és „gyengébb” rövidital-fajták sztereotípiái leginkább azon alapulnak, hogy a legdivatosabb, legismertebb kiadásaikat milyen töményen palackozzák. Egyesek egyenesen azt hiszik, hogy az egyes italfajtának állandó az alkoholtartalmuk – azaz minden whisky 40, minden pálinka 50, minden abszint 70 fokos, stb. Bizonyos italoknál, amilyen a minőségi vodka vagy a cognac, valóban elég ritka az eltérés a 40 foktól, a többinél viszont annál gyakoribb.

A legtöbb párlatfajta lepárlás után 60–96,5 térfogatszázalék közötti alkoholtartalmú, és szinte mindegyikből lehet kapni 50-60 fokos vagy még erősebb palackozásokat is. Más kérdés, hogy ez utóbbiak többnyire a prémium árkategóriából kerülnek ki, ahol már nincs vérre menő árverseny, ahol már nem „muszáj” a gyártóknak minél jobban felvizezni a szeszt.

Ha tehát azt nézzük, hogy lepárlás után milyen erősek a különböző párlatok, akkor az erejéről híres, klasszikus kisüsti pálinka éppen a gyengébbek között van, főleg, ha – átkosbeli szokás szerint – hígítás helyett 52 fokosra főzik.

Az angyalok nem isznak annyit

Gyakran olvashatjuk, hogy a hosszú fahordós érlelés alatt elpárolgó alkohol, az angel’s share, avagy „az angyalok jussa” évente 2-4%, amit sokan úgy értelmeznek, hogy a párlat alkoholtartalma csökken ennyivel. Ebből egyeseknek az is „magától értetődő”, hogy a whisky és a cognac az érlelés miatt lesznek negyven (-valahány) fokos italok. Na de akkor hogyan léteznek 40 évig érlelt whiskyk? A párlatból nemcsak az alkohol, hanem a víz is párolog, a szakmában pedig igen régen ismert gyakorlati tény, hogy a megmaradt párlat alkoholtartalma nem minden esetben csökken, sőt, akár nőhet is, ha a víz párolog belőle jobban. A bourbon whiskyt például maximum 62,5%-on szabad hordóba tölteni, a legismertebb hordóerősségű bourbon, a Booker’s mégis 63-64% között kerül palackba. Ezt a jelenséget használják ki azoknál a tiszta marsaláknál is, melyekből szesz hozzáadása nélkül, hordós érleléssel készítenek 18%-os bort.

A legtöbb whiskyt legalább 54%-osan csapolják a hordókból, ahogyan azt az itthon kapható hordóerősségű tételek is illusztrálják. Akár a 40 éves whiskyk közt is lehet 50% fölöttieket találni, és nem azért, mert extrém erősséggel kerültek volna a hordóba. Az olcsó blended whiskyknél a keverék átlagos alkoholtartalma 70% fölött is lehet, mielőtt 40-re hígítanák.

A L’encyclopédie du Cognac megerősíti, hogy az alkoholtartalom legnagyobb részt a cognacnál is hígításkor csökken le, olyan pedig csak nagyon régi párlatok közt fordul elő, hogy a frissen 70% körüli cognac hígítás nélkül érje el a 40%-ot – itt azonban változó, hogy a víz többségét érlelés előtt vagy után adják hozzá.

Mennyi az ideális?

Nem ritkán hangzik el egy-egy párlatfajtára kimondott ideális erősség. A magyar pálinkareneszánsz hajnalán az a (szaknyelven szólva) sikító baromság is terjedni kezdett, hogy „40 fok felett az alkohol elnyomja az aromákat”. Mások inkább ízléstől teszik függővé, véleményem szerint viszont legelső körben a konkrét párlattól függ, tehát egy-egy italtípuson belül is változó, hogy milyen erősség áll jól egy italnak. Hogy hány fokot „bír el” egy párlat, azt ugyanis leginkább a beltartalma dönti el, vagyis mindazok az anyagok, amiket etil-alkoholon és vízen kívül tartalmaz – ezeket kongenereknek nevezik, bár szűkebb értelemben véve nem mindegyikük kongener. Ezek az illó- és szárazanyagok az eredeti alapanyagból, az erjedési kongenerekből, az érlelésre használt hordóból, valamint a lepárlás, pihentetés és érlelés közbeni kémiai reakciókból is származhatnak, illetve kisebb-nagyobb részben el is veszhetnek. Persze, mondjuk 65%-on már szinte minden párlat túl erős, de hogy nagyjából 35–55% között hol lesz „vizes”, „túl erős”, vagy pont jó, az elsősorban a beltartalmán múlik. Egy-egy párlatnak tehát az alapanyaga (és persze a fogyasztó ízlése) mellett a lepárlásától, szűrésétől és érlelésétől is függ az az ideális erőssége, ahol a legjobb ízeket adja és a legkellemesebb szájérzetet nyújtja. 

Amikor egy párlat aromáját, ízét „alkoholosnak” nevezzük, gyakran akkor sem az etil-alkoholt érezzük, hanem egyéb hasonló kongenereket. Az etil-alkoholnak tiszta vodkaillata és -íze van, márpedig azt többnyire csak a vodkában érezni! (A nem finomszesz alapú italokban általában csak hibaként tudom értékelni.) Talán nonszensznek tűnik, amikor egy 45-50%-os italt „alkoholosként” jellemeznek – mert mégis milyen lenne –, de az ilyen benyomást általában nem az alkoholtartalom okozza.

Fontos tehát észben tartani, hogy ha egy adott párlatot kevésbé hígítanak, akkor nemcsak az alkoholtartalma lesz magasabb, hanem a „mindentartalma” is. A töményebbre hagyott párlatban az olajosság, az aromák, a testességet adó összetevők, stb. is erősebbek lesznek. Találkoztam már olyan pálinkával, amiknek a 45% is túl sok volt, de olyan whiskyvel is, aminek – kis kortyokban ugyan, de – nagyon jól állt az 54%! Természetesen az 50%-os pálinka hagyománya sem csak azért alakult ki, hogy elfedje a rossz ízeket: a magyar pálinka fénykorából (a 20. század első feléből) is lehet találni címkéket olyan 50%-os szilvapálinkáról, ami ráadásul amerikai exportra készült, de ma is vannak olyan kiváló szilvapárlatok (főleg érleltek), amiket kár lenne 50 alá hígítani. Általában az erősen finomított, szeszes-száraz, vodkához közelítő párlatok azok, amiknek sok a 40% fölötti alkoholtartalom, illetve nem áll jól az egyoldalúan édeskés-olajos jellegűeknek, amilyenek a brandyk és egyes pálinkák. A magas alkoholtartalom többnyire a vaskos, harapós-olajos, illetve a hosszan érlelt párlatoknak szokott jól állni.

Schrank szilvapálinka 4/5 quart, 100° proof (757 ml, 50% vol.)

A hígítás témáját félretéve viszont, minél magasabb alkoholtartalmúra finomítanak (desztillálnak) egy párlatot, általánosságban (!) annál tisztább, jellegtelenebb és vékonyabb lesz. Sok italfajtának azzal is szabályozzák a karakterét (esetenként az illóanyag-tartalom mellett), hogy maximum milyen erősre finomítható. Az EU-ban sok párlatfajtára 86%-os korlátozás érvényes (például a gyümölcspárlatokra, azon belül a magyar pálinkára is), de a román pălincánál például 70% a határ, a legtöbb amerikai whiskyfajtánál pedig 80%. Ez persze távolról sem azt jelenti, hogy a 60%-ra finomított pálinka garantáltan karakteresebb a 86%-osnál, de a finomítás és a párlatelválasztás rejtelmeibe most nem mennék bele.

A magasabb alkoholtartalmú a csípősebb?

A fentiek alapján már sejthetjük, hogy nem mindig. Bár valamirevaló alkoholfogyasztó szereti azt hinni, hogy a torka tévedhetetlenül fokolja a töményszeszt, előfordulhat akár az is, hogy egy 50%-os párlat kevésbé „bánt”, mint egy rosszabbfajta 38%-os, miközben szigorúan véve az utóbbinak sincs technológiai hibája. A sztereotipikus rossz házipálinkát például elsősorban nem az 52% alkohol teszi feledhetetlen élménnyé a torokban (sem), hanem az ecet és az etil-acetát. A tapasztalt fogyasztók ugyan valamennyire meg tudják különböztetni a csípőset az erőstől, de ők is könnyen tévedhetnek mondjuk 5%-ot vagy még többet is, ha szokatlan jellegű az ital. Ezt a szubjektivitást a történelem során mindig is kihasználták egyes zugfőzők, akik minél karcosabb szeszt állítottak elő – az előpárlat beleengedésével vagy akár csípős adalékok hozzáadásával is –, így a vásárlóik elégedetten itták a „nagyon erős”, de valójában akár 30% alatti szeszt. Magának az alkoholnak az erőssége jellegzetesen meleg, száraz érzetű, ezt az érzést erősebb vodkákkal, ginekkel lehet a legkönnyebben megtapasztalni.

A legerősebb ital

Aki ért valamit a szesziparhoz, az tudja, hogy a legerősebb alkoholos „ital” az étkezési finomszesz vagy köznyelvi nevén tisztaszesz, ami lényegében nem más, mint hígítatlan vodka, de hogy ez pontosan milyen erős, az már zavarosabb téma. Gyakran leírják, hogy a 96 (vagy 95,6) százalékos alkohol-víz elegy már azeotrópos, azaz desztillációval nem töményíthető, ezért 96%-os a tisztaszesz. A valóságban azonban az azeotrópos elegy 95,6 tömegszázalékos, ami 97,2 térfogatszázalékos alkoholt jelent. A finomszesz viszont nem azeotrópos, hanem „csak” 96–96,5 térfogatszázalékos alkohol.

A köztudatban tehát összekeveredett az azeotrópos alkohol 96% m/m-ra felkerekített erőssége a finomszesz legalább 96% v/v-os erősségével. Léteznek persze 99,5 vagy 99,7% v/v fölötti víztelenszeszek is, és egy részük emberi fogyasztásra is alkalmas volna, ettől függetlenül nem lehet őket italként forgalomba hozni.

A likőrök

Aránylag gyakori tévhit, hogy a likőrök mindig alacsony alkoholtartalmúak, de pálinkás körökben az az elképzelés is elterjedt, hogy a likőrt mint italfajtát a 37,5 (vagy esetleg 40) százalék alatti alkoholtartalom definiálja. Ez utóbbi tévhitet legalább részben arra vezethetjük vissza, hogy a mézes pálinkák (és más, mézes pálinkaként tetszelgő szeszesitalok) likőr címén kerülnek a palackba, általában 30-35% alkohollal. Csakhogy nem ettől likőrök!

A likőr ízesített és cukorral édesített szesz, amit legalább 15% alkohollal kell palackozni, de felső megkötés nincs: likőr például az 55%-os Chartreuse is. A cukrot méz vagy egyéb cukorforrás formájában is hozzá lehet adni. A likőrök minimális cukortartalma az EU-ban literenként 100 gramm (egyes kivételeknél 70-80), míg az USÁ-ban sokkal kevesebb, legalább 2,5 tömegszázalék, azaz literenként 22–25 gramm.

A pálinka tehát nem lesz likőr se attól, hogy ízesítik, se attól, hogy felhígítják. Akkor lesz likőr, ha ízesítik és édesítik is – alkoholtartalomtól függetlenül.

A whisky és a 40 fok

A whiskyt a legtöbben negyvenfokos italként ismerik, pedig ez egyáltalán nem annyira jellemző rá, mint a cognacra és a (minőségi) vodkára. A tapasztaltabb whiskykedvelők kedvencei között nem sok 40%-os tételt találunk. Az ismertebb whiskymárkák nem túl régen még a legolcsóbb kiadásaikat sem hígították 40 fokig: még az ezredfordulón is 43%-os volt a Johnnie Walker Red Label, a Jack Daniel’s No. 7. és több más népszerű alapkiadás is.

Az amerikai whiskyt máig is csak a „belépő szinten” (értsd: a kólába való kocsmawhiskyknél) jellemzi igazán a 40 fok, és az ennél „értelmesebb” kiadások többnyire még az olyan tucatmárkák estén is 43%-nál kezdődnek, mint a Jim Beam vagy a Jack Daniel’s – kivételek persze itt is vannak. Az amerikai whiskyknél az 50% közeli szesztartalom is gyakoribb, mint más whiskynemzeteknél, és nem ritkák az ennél erősebbek sem. Az Egyesült Államokban olyan törvényi párlatkategória is létezik (bottled in bond), aminek egyebek mellett pontosan 50%-osnak kell lennie. Ez ugyan nemcsak whisky lehet, de többnyire az, és e szabályozás eredeti célja is egy minőségi whiskykategória létrehozása volt a 19 század alkonyán.

A skótoknál egyre jobban felszivárog a 40% a prémium kategóriába is, de leginkább azért, mert náluk az utóbbi évtizedekben mesterségesen szétvált az „elegáns” és az „izgalmas” whiskyk világa – ma már az előbbit többnyire a blended whisky, utóbbit a malátawhisky testesíti meg. Az utóbbiak közt gyakoribb a 43 vagy 46%, illetve nem ritka az 50 fölötti, hordóerősségű sem.

Az íreknél is nagyon hasonló a helyzet, a kanadaiak pedig… nos, ők többnyire ma sem próbálnak izgalmas whiskyket gyártani.

Persze ez azért nem azt jelenti, hogy régen minden whisky 40% fölött volt, főleg nem a legolcsóbbak. Ha  egész a századfordulóig megyünk vissza, akkor olyat is olvashatunk – brit szerzőtől! –, hogy az orosz állami monopólium vodkája a maga 40%-ával „lényegesen erősebb” volt, mint a brit kocsmákban megszokott whiskyk és ginek. Amerikai oldalon pedig tanulságos az az árlista, amit a Jack Daniel’s készleteinek századelős kiárusítása kapcsán ismerünk a szesztilalom hajnaláról – ez Tennesse-ben 1909-ben volt.  Fehér szűrt whisky 37,5 és 50%, érlelt whisky 35%, hosszan érlelt whisky 40%, fehér kukoricawhisky 37,5 és 45%. (A Jack Daniel’s No. 7-t hordónként a saját erősségén adták.) Érdekességképp, volt még itt almapárlat 37,5%, érlelt alma és őszibarack 50%, brandy 45%.

Rum, az erős ital

Hazánkban ma a sem ritka elképzelés, hogy a rum erős ital, aminek kettős eredete van: a hírneve és a „nem igazi rumok” divatja.

Talán a kevésbé jelentős ok, hogy a rum kulturális megítélését itthon a Rejtő-féle matrózos háttere határozza meg, és valóban, ez a történelmi korszak hírhedt a 100 [brit] szeszfokos – full proof – vagy afölötti, overproof rumról. Ezt  a brit haditengerészetnél 1980-ig fejadagban is adták, bár meg nem mondom, mettől meddig engedték a matrózoknak, hogy ezt a hajón töményen igyák. Az ilyen rum töménységét a korábbi évszázadokban is könnyű volt ellenőrizni, mert a vele átáztatott puskaport meg lehetett gyújtani. A 100° proof szesz erősségét a britek úgy iktatták törvénybe, hogy a fajsúlya a vízének 12/13 része, ez  pedig 57,15% v/v -os alkohol. Ezt a pontos számot persze nem a gyújtópróba adta, na meg annak az eredményét egyébként is befolyásolhatta az éghajlat, az időjárás. Nyilvánvalóan azért választották éppen ezt az arányt, mert így a 100° proof szesznek szinte hajszálpontosan a 4/7 része alkohol, így nemcsak könnyen átszámolható térfogatszázalékra és vissza, hanem ráadásul a 40% alkohol is éppen 70° proof lett.

A dolog másik eredete az, hogy Magyarországon „rum” címén a volt Monarchia területére jellemző rumutánzatok terjedtek el, és máig is azok a népszerűbbek. Ezek eredetileg természetes ízesítésűek voltak (illetve az osztrákoknál ma is azok), ám önálló italként így is csak úgy-ahogy élvezhetők. Inkább rumpuncs, rumostea és rumoskávé formájában fogyasztották, na meg persze süteményeket ízesítettek vele. Így gyakran nem is hígították fel őket a röviditalok fogyasztási szeszfokára, hanem meghagyták 50, 60 vagy éppen 80%-on, lévén 96%-os tisztaszesz volt az alapjuk. Így lett a rum (értsd: rumaromával ízesített tisztaszesz)  a „szocializmus abszintja”. Magyarországon máig is olyan „rumok” a legismertebbek, amik valójában nem is rumok: a Portorico 60(%) szeszesital, illetve a Stroh, Spitz Inländerrumok 80%-os kiadásai.

A fentiekkel szemben azonban a mai valódi rumok – értsd: amikre nem „szeszesital”, nem „Rum Verschnitt”, nem „Inländer Rum” van ráírva; sajnos ez eléggé aknamező –, szóval a valódi rumok alkoholtartalma a whiskykéhez hasonló, illetve egy kicsit ingadozóbb. Az olcsó rumok közt általános a 37,5%, bár a 70-75%-os koktélrum sem olyan  ritka.

Az önálló italnak készült, minőségi érlelt rumok többsége azonban 40-50% közötti, ahogyan az a legtöbb más minőségi rövidnél is megszokott, de természetesen az is előfordul, hogy élnek a full proof tekintélyével. Ez ilyenkor nem mindig 57%, hanem 54,8%-tól akár 60% fölé terjed, hiszen mint említettem, a gyújtópróbán alapuló full proof eredetileg sem egzakt érték lehetett.

„A 37,5%-os italokat 40%-ról vizezték fel”

Ilyen konkrétan megfogalmazva ritkán találkozni vele, de gyakran tetten érhető az a felfogás, hogy az égetett szeszek többsége normálisan 40 fokos, a 37,5-ös palackozások pedig csak azért léteznek, mert a gyártók képesek 2,5%-on spórolni.

Ebben ugyan esetenként némi igazság is van, azonban a 37,5% alkoholtartalom hagyománya régebben létezik, mint a 40%-é. Nyilván nem nagy meglepetés, hogy eredetileg, amikor még se a térfogatszázalékos skálát, se a merülőfokolót nem ismerték, nem kereken 40%-os volt se a whisky, se a rum, se a brandy, hanem éppen egy kevésbé kerek számot kerekítettek később 40-re. (Egy népszerű mese szerint Mengyelejev találta fel a 40%-os szeszt mint az etanol etalonját – ee hee –, de ezt majd a vodkás írásunkban tesszük a helyére.) A 37,5%-os erősség hagyománya egy korai szeszfokolási módszerből született. Az adott mennyiségű mintát egy kis tálkában felforralták és meggyújtották, majd a láng kialvása után visszatöltötték a mérőhengerbe. Ha éppen a fele hiányzott, az egyfajta sztenderd fogyasztási erősségnek számított. Ez volt a 37,5 tömegszázalékos szesz, amit az oroszok polugárnak neveztek (mielőtt hatóságilag 38-ra, majd 40-re kerekítették volna), de a világ sok más részén is megtaláljuk e bűvös számot.

Kép: Wikimedia Commons

Az EU-ban ma is  37,5% a minimális kötelező alkoholtartalma többek közt a vodkának, a rumnak, a gyümölcspárlatnak, a törkölypárlatnak, a ginnek – összesen 17 szeszesital-kategóriának, amibe a natúr párlatok többsége beletartozik, ráadásul a néhány kivétel egy részénél is 38% az előírás. Az eredetvédett párlatok közt persze már jóval több kivétel van – legalább 40%-os például a cognac vagy a szatmári szilvapálinka, és sok más társuk is.

Ahogyan fentebb a Jack Daniel’s 1909-es árlistájából láthattuk, akkoriban Amerikában is természetes volt a 37,5%-os minőségi rövidital, és csak a szesztilalom utáni szabályozás írta elő a különböző párlatfajták ma is érvényes 40%-os minimumát.

Magyarországon annyiban jogos fordítva gondolkodni erről, hogy a szocializmusban még a kommersz szeszek is 40%-osak voltak, így a 37,5%-os italok nálunk valóban „felvizezésként” jelentek meg újra a posztszocialista piacon. Emellett természetesen nemzetközi márkáknál is esett már meg olyan csúfság, hogy 40-ről 37,5%-ra váltottak.

A vizezés azonban nem kizárólag a spórolást (bár elsősorban azt) szolgálja. Az alsó- és alsó-középkategóriás bolti szeszekről szinte ökölszabályként elmondható, hogy 40%-osan túl szárazak vagy túl csípősek lesznek, így jobban is áll nekik az alacsonyabb alkoholtartalom; segít lágyabbá tenni azt, ami nem lágy. Ezért is lehet, hogy a – még olcsóságában is „eleganciaközpontú” – brandyt nem 37,5, hanem egészen 36%-ig szabad vizezni. (Például a St. Rémy-nek is jobb, hogy csak 36 fokos, de a 40 fokos Courriere XO is jobban járt volna így.) A legolcsóbb whiskyk is gyakran – ha nem is jobbá, de – ihatóbbá válnak, ha pár csepp vízzel (vagy jéggel) megszabadítjuk őket a kötelező 40 foktól. Mint említettem, a századforduló kocsmáiban is gyakran inkább 30, mint 40 fok felé húztak az olcsó rövidek. Persze elleniskolaként az 50% fölötti erősség is működik, mert valamennyire elfed, kisimít bizonyos hibákat. A saját tapasztalatom szerint a rossz rövidek gyakran 38-48% közt mutatják a legrosszabb arcukat: itt már elég erősek ahhoz, hogy zavaróan csípjenek, viszont még elég gyengék ahhoz, hogy tisztán lehessen érezni a rossz ízüket. Nagyjából 38 alatt és 48 fölött legalább az egyik, de néha mindkét probléma enyhül.

Az is tetten érhető, hogy a minőségi italoknál a gyártók többre tartják a kerek számokat vagy a hagyományokat, mint holmi „ideális alkoholtartalmat” – ami százalék pontossággal egyébként sem létezik. A 40% irracionális népszerűsége mellett érdemes az eltérő brit és amerikai szeszfokok trendjeit is megvizsgálni. Azt már tisztáztuk, hogy a 40% alkohol nemcsak amerikai szeszfokban (80°), hanem britben is kerek szám (70°). Azonban míg a 40% fölötti whisky korábbi (de ma sem ritka) amerikai etalonja 45% (90° US proof), addig a skóté 43% és 46%, ami 75° és 80° UK proof! Ezek annak idején annyira megszokottá váltak, hogy a skót és ír whiskynél azóta is a 40/43/46%-os palackok uralják a 40-46 közötti mezőnyt. Különösen 46%-os malátawhiskyből van ma is nagyon sok. (A Talisker 10 például egyenesen „45,8%”, ami a 80° proof pontos értéke, pedig ezt fel sem tüntetik a címkén.) Mint fent láttuk, a szesztilalom előtti Amerikában is a 70°, 75°, 80°, 90°, 100° proof italok voltak megszokottak annak ellenére, hogy ott ezek a számok egész más szesztartalmat jelöltek.

Bónusz: „Nagyapám csinált házilag fehérbort, rendszerint 20-23% között mozgott az alkoholtartalma”

Ez az írás alapvetően az égetett szeszekről szól, de a húszfokos házibor legendáját sem érdemes kihagyni. A természetfeletti jelenségnek az a magyarázata, hogy a bornak mustkorában 20-23 körül volt a cukorfoka (többnyire persze „korrekció” után), és ezt a laikus úgy értelmezte, hogy a belőle készült bor is „húszfokos”. A húszfokos mustból azonban maximum 13% alkoholtartalmú bor várható, ha pedig nem erjed le teljesen (ami egy spontán erjesztett házibornál könnyen előfordulhat), akkor ennél is gyengébb.

Léteznek olyan erjesztőtörzsek, amikkel lehetséges 20% alkoholt erjeszteni, de senki nem ilyenekkel készíti a házibort, és az ízek szempontjából sem igazán szerencsés ötlet, nem is tudok ilyen borról. Léteznek továbbá különösen erős borok, melyek érleléskor veszítenek vizet (ahogyan a marsalánál említettem), illetve az úgynevezett likőrborok – például a marsala más fajtái, illetve a portói, a sherry, a madeira –, melyeket borpárlat hozzáadásával erősítenek fel.

hozzászólás